Mára már legénnyé serdült két unokám. Évekkel ezelőtt a szépen feldiszített fenyőfa alatti ajándékoknak ők örültek a legjobban, mert kezükbe vehették a rég óhajtott játékokat. A játékokkal való ismerkedés közben meglepődtem, mikor az idősebbik unokám kérdést tett fel nekem: – Laci papa, neked milyen karácsonyod volt gyerekkorodban?
Meseszerűre kényszeredett a válaszom, mert egy más korban élő kisgyerek tapasztalat híján nem értené azoknak a szavaknak a jelentését, amelyekkel hűen vissza lehet idézni az én emlékeimben élő, első gyerekkori karácsonyt.

Hét éves voltam, a háborúnak abban az évben lett vége... Nyírvasváriban, egy szabolcsi faluban, ahol születtem, a gyerekkoromat töltöttem, ekkor volt a legnagyobb nincstelenség, nehéz volt túlélni a mindennapokat. A súlyos élelemhiányt csak tetőzte a téli ruházat, lábbeli nélkülözése. (A mostani válság „kánaáni” az akkori körülmények helyzetéhez képest...) Minden nehézség, nélkülözés ellenére akkor is várták az emberek a karácsonyt, a maguk lehetőségei szerint készültek Jézus születésének ünneplésére.

Az ünnepre való készülődésből a gyerekek sem akartak kimaradni: szorgalmasan gyakorolták a karácsonyi versikéket, énekeket, amelyekkel karácsony viliáján (felénk nem emlegettek vigiliát) beköszöntek a házakba, s a Szabad az Istent dicsérni? kérdésre igenlő választ kaptak, elmondták a versikéket, elénekelték az alkalomhoz illő énekeket. Nálunk ezt kántálásnak nevezték.

Az iskolás korú fiuk csillaggal, vagy „zörgős bottal” jártak kántálni. A csillag kimustrált szitakávából készült négy tornyocskával, közepén egy fogantyúban végződő tengellyel. A vers, vagy az énekmondás közben a tornyok ujjal való érintésre körforgást végzett a csillag. Nagyon sokat számított a csillag színes dekorálása, a tornyok sallangos diszítése. A zörgősbot már alsóbbrendű felszerelést jelentett a kántálási kellékeket illetően. Egy-másfél méteres husáng végére szeggel lazán feltűztek vékony lemezeket – legtöbbször összelapított cipőkrémes dobozokat –, versmondás vagy éneklés közben a botot ütemesen ütögették a lakás padlózatához. Az iskolát kijáró fiuk betlehemes csapatokat alakítottak, ők szerepjátékkal, szépen diszített betlehemmel járultak hozzá a karácsonyi ünnep örömteli eltöltéséhez. A kislányok ketten-hárman összeállva verseltek vagy énekeltek.

A kántálásért illetett ajándékot adni a felkeresett házaknál. Az akkori infláció miatt pénzre vagy vásárolt ajándékra nem számíthattak a kántálók. Maradt a természetbeni juttatás. Ennek tudatában a fiuk bakót akasztottak a vállukra (a vászonból készült tarisznyát nevezték bakónak) a kislányok háncsszatyrot a karjukra, hogy legyen mibe elrakni a kapott ajándékokat.

A gyerekek az esti lámpagyújtásra befejezték a kántálást. Még azoknál a családoknál is, ahol csak egy használható lábbeli miatt váltásként mehetett több gyerek kántálni. A kántálásból hazatérő gyerekek első dolga volt a zárszámadás megtartása a bakók és a szatyrok tartalma fölött. Az asztalon sorakozott a kapott diók garmadája, sült tök darabok, kukucák, s az unikumnak számító egy-két szem alma. A kukuca öklömnyire formázott kalácsnak lett szánva, valójában kenyértésztából lett sütve, kizárólag a kántálók részére.

Szaloncukor nem volt, semmilyen cukor nem volt. Még a málélisztből sütött pitére is cukorrépából főzött melasz került.

Hagyományosan este indultak a falu szélén lakó cigányok kántálni. Csapatosan jártak, kizárólag az ablakok előtt, Isten ege alatt adták elő karácsonyi énekeiket. Most is fülembe cseng az egész falu légterét betöltő énekük zengése, a szerteáradó hangok, amelyek az örömöt, a békességet kívánták kifejezni a téli estén. Örökbecsűvé váltak számomra, mert sok év után is úgy érzem, hogy énekük nem csak a vallási ünnep tiszteletére szólt, de kifejezésre juttatták a lélek megszépülésére, békére, nyugalomra vágyás emberi óhaját is...