– Fellépések és iskola, ez a kettő már nem fér bele egyszerre? – kérdeztük a TV2 gyerekénekes-tehetségkutatóján „berobbant” siófoki fiútól.

– Á, annyi koncert van, hogy az iskolával együtt nem megy – felelte Bari Lacika. – Persze, tanulni így is kell, nem is keveset, csak a napi rendszeres felkelés és indulás az iskolába, az nem egyeztethető össze a fellépésekkel. Felkelek és indulok valahová énekelni, ez most a jellemző, persze még nekem is furcsa, még nem szoktam meg.

– Be vagy táblázva?
– Úgy heti négy fellépés van mostanában, a télre persze még nincsenek felkérések.

– Milyen helyekre hívnak?
– A legkülönbözőbbekre. Voltak TV2-s fellépések, azután az Aréna plázában, a siófoki plázában, a Hupikék törpikék fesztiválon, vagy éppen ahol most beszélgetünk, egy kiállításmegnyitón.

– A Balaton partján persze nem mindenki most, az Ének iskolájában hallhatott először énekelni...
– Nem, mivel két éve jelentkeztem a balatonszárszói Kistérség hangjára, aztán tavaly ugyanoda a Balaton hangjára is. Mindkettőt meg is nyertem a korosztályomban.

– Ezek után már jöhetett a tévé...
– A Voice-ra és a Megasztárra is jelentkezni akartam, de anyukámék nem engedtek, mondván, túl kicsi vagyok még.
A TV2 gyerekeknek kiírt tehetségkutatója azonban már „passzolt” hozzám. Az utolsó nap adtuk be a jelentkezést, amikor hazaértem az iskolából, kérdeztem a szüleimet, hogy „na beadtátok?” Nem, ezt felelték, én meg mondtam nekik, hogy talán nem bíztok bennem? Amikor idehaza azt mondjátok, hogy ilyen jó, meg olyan jó vagyok? Apukám erre leállított: na ebből elég, beíratlak. Csak egy castingra kellett elmennem, a legjobb negyven közé a videóm alapján bejutottam, a Carusót meg már láthatták a tévénézők is.

– Meg azt is, ahogyan „elájult” tőled a zsűri. Pedig ugye nem is tanultad az éneklést...
– Nem, amolyan fürdőszobai szólista voltam, az utcán is mindig dúdolok, énekelgetek, anyukám idegeire is megyek vele. Viszont nyolc éve zongorázom és az egész családom zenész. Keresztapám a miskolci szimfonikusoknál játszik, nagybőgős és zongorista, anyukám családjában szinte mindenki muzsikál, apukáméban is van egy nagybőgő- és hegedűművész, most éppen Kínában játszik. A szüleim után ők mondták először, hogy „van bennem valami”. A zongoratanulás sokat fejlesztette a hallásomat, aki énekel, annak azt tudom tanácsolni, hogy tanuljon meg zenélni is, mert a hangszer tanít. Énekelni először az Ének iskolájában tanultam, Hajós Andrástól.

– Hogy érzed, sztár lettél?
– Sztár? Sokaknak a pénz jut eszébe erről a szóról és ez nem jó. Inkább népszerűség, ismertség ez. Felismernek, autogramot kérnek, még az iskolában is, olyanok, akit pedig addig is ismertem.

– És mi leszel, ha nagy leszel? Nyilván énekes...
– Énekes és zongoraművész, legalábbis ezt szeretném. De apukám mindig azt mondja, több lábon kell állni. Igaz, a tanulmányi eredményem az utóbbi időben kissé leromlott, de tanulni kell, mert mi van, ha tíz évig énekelek és utána jön valaki más, engem meg elfelejtenek? Ügyvéd, pszichológus, rendezvényszervező, ezeken gondolkodtam. Meg azon, hogy nem szabad eltűnni, vannak jó példák, mint például Caramel. Mindegy hogy falunap vagy Sziget fesztivál, csak hívjanak, ne felejtsenek el. Ehhez persze kell majd egy menedzser is, én Hajós Andrást szeretném.

– S mit szól ehhez Hajós?
– Örülne neki, azt mondta. A nagy álmom: fellépni egyszer a Carnegie Hall-ban; mint Stevie Wonder, énekes-zongoristaként.

– Van már rajongótáborod?
– Van és ez azért is jó, mert ha valaki valami rosszat ír be rólam a Facebook-ra, nem kell hogy anyukám védjen meg, kis időn belül háromszázan védenek meg helyette.